A múlt héten biztosan sokan láttátok a Gift című videót, ami Magyarországon készült  és arról szól, hogy...

 ha láttad, akkor tudod miről

ha mégsem, akkor mindenképp ajánlom, hogy megnézd, 4 perc csupán, s aztán kérlek könnyes pilláidon keresztül is olvasd el az én történetemet ezzel a szomorú témával kapcsolatban.

Lehettem vagy 6 éves, de tisztán emlékszek azokra a napokra. Három kutyánk volt akkor. A Csöpi, aki még azelőtt került hozzánk, hogy én megszülettem. Volt a Picur, akit én sírtam ki, mert annyira megszeretett pici kutyus korában a szomszédban, hogy addig nyaggattam anyuékat, amíg át nem hozták. És volt a Buksi, a Csöpi gyereke. Mert a Csöpi az fiúkutya volt, csak szeretett nagyon udvarolni, s mikor megszülettek a kiskutyák, a szuka gazdája azonnal felajánlott egy utánpótlást, anyuék pedig elfogadták. Ne gondoljatok valami nagy értékű, fajtiszta kutyákra, mind a hárman igazi korcsok voltak, még azt sem tudnám most megmondani, mely fajok keverékei.

 Buksinak kölyökként még csak-csak elnézték  a korából adódó bitangságait, de ahogy nőtt, úgy lettek egyre idegesítőbbek játékos húzásai, beszökött a házba, fel a székre, székről az asztalra, leette a kaját, elhordta a cipőket, és semmiféle nevelés nem hatott rá. Aztán egyszer csak betelt a pohár, s akkor már kentünk szegényre mindent, agresszivitást, harapást, és nem is alaptalanul, mert például egyáltalán nem vigyázott, hogy úgy vegye ki a kezemből az ennivalót, hogy ne sértsen meg, mint a másik két kutyánk, akiket tényleg etethettünk a tenyerünkből félelem nélkül. (Buksi egyszer megharapta az ujjamat is, hetekig fekete volt a körmöm.)

  És akkor  kimondták anyuék a kegyetlen ítéletet: mennie kell a háztól. Éppen útjuk volt egy távoli városba. Buksit megfürdettük, betettük az autóba.  Kicsit pityeregtem, de egy hatévesnek még könnyen el lehet terelni a figyelmét, elmentek, unokatesóm játszott velem egy kicsit, aztán már elvoltam, vártam nagyit, aki éjszakára jött hozzánk aludni, mert anyuék csak másnap reggel indultak haza.

 A további történéseket már csak a szüleim elbeszéléséből tudom.

Kb. egy órát autózhattak, amikor úgy gondolták, itt már ki lehet tenni, innen már nem talál haza. Kinyitották az autó ajtaját, Buksi kiugrott, ők pedig visszaültek gyorsan az autóba, elhajtottak. A visszapillantó tükörből látták, hogy hosszan fut utánuk. Anyu nagyon sírt, Apu azt mondta, őt is a sírás fojtogatta, de férfinak nem illik sírni, főleg ha már egy nő sír mellette, így csak anyut vigasztalta, hogy jobb lesz így, mint az örökös bosszúság miatta.

Elintéztek amiért mentek, aztán indultak hazafelé.

 Közeledtek a helyhez, ahol Buksit kirakták. Alig akartak hinni a szemüknek, a kutya az útszélen ült, ugyanazon a helyen, ahol előző nap otthagyták.

Kérdés sem volt, hogy hozzák haza. Apu kiszállt, meg akarta fogni, de a kutya elszaladt tőle. Csak anyunak engedte meg, hogy felvegye, s akkor aztán elkezdte a rettenetes sírást, mint akinek nagyon fáj valami, panaszkodott fennhangon, ha abba is hagyta, fél perc múlva újra kezdte. Visszaültek az autóba, a kutya az anyu ölében. Az út végén már kicsit szunyókált is.  Mostmár a boldogságtól sírtak.

 És mi is, amikor hazaértek. Még a nagymamám is sírt az örömtől, pedig ő nem volt valami nagy állatbarát. 

Sajnos már egyik kutya sem él. Megöregedtek, meghaltak. De természetesen most sem vagyok kutyák nélkül. Kellünk egymásnak.  Ragaszkodásuk, törődésük, egyetlen kis simogatásra is hálásan csillogó szemeik ... tudom, hogy csak állatok, de igazi társak, érző lények, akiket képtelenség nem szeretni.