Nem tudott még se beszélni, sem járni. De 2 percenként görbült sírósra a szája, olyankor kétségbeesetten nézett és talán még mutogatott is hol az egyszerű csillárra, hol a villanykapcsolóra. A szívem szakadt meg, de sajnos semmit nem tehettünk. Gyertyafényben próbáltuk végigkínlódni édeshármasban azt a pár órát... minden második este, amikor villanylekapcsolás volt. Történt mindez pontosan a Krisztus utáni 2000. évben, itt Európa legeslegközepén, Kárpátalján. Legnehezebbek az őszi, téli esték voltak.

Első és akkor még egyetlen kislányom pár hónapos volt, se a gyertya, se a petróleumlámpa fényével nem tudott megbarátkozni. Meg kellett várni, hogy legyen villany és a kislámpa fényénél édesdeden elaludjon. 23 éves voltam akkor, már éppen nem gyerek, de ahhoz még nem elég felnőtt, hogy bárkitől is az okok megnevezését követeljem. Nem könnyű évek voltak. Munkája szinte csak annak volt, aki külföldre járt, sok élelmiszert a határ túloldaláról szereztünk be és tudtuk, hogy mindemellett minden második este központilag lekapcsolják a villanyt, szegénynél is, gazdagnál is, magánlakásokban és intézményekben is, mindig abban az időben, amikor sötétedik és a legjobban kellene. Ha szerencsénk volt, akkor 9-kor visszakapcsolták, ha nem, akkor 10-11 körül. Természetes volt ez, mint az, hogy reggel felkel a nap, zúgolódtunk persze, de csak olyankor voltunk igazán dühösek, amikor megbomlott a "rend" és minden egyes estére jutott pár óra teljes sötétség.
Békeidő volt pedig! Igazi békeidő.

Azért egy kisebb esküvőt sem volt egyszerű megszervezni ilyen kilátásokkal, épp ezért történt, hogy korábban egy novemberi szombaton a koromsötét utcán történő nászmenet után az esküvőnk templomi szertartása is gyertyafényben zajlott le (engem kevésbé zavart a félhomály, inkább az orgonaszó hiányzott az énekek alatt), a polgári esküvő és az utána következő mulatság pedig csak azért nem ugyanígy a sötétségben, mert egy kedves rokon adott kölcsön egy aggregátort, ez biztosította a násznépnek, hogy addig se érezzék magukat a középkorban, amíg a nagy "energiaisten" engedélyt ad a visszakapcsolásra.
A "Mikor kapcsolják már fel?" garantálom a legtöbbet elhangzott kérdés volt esténként abban a néhány évben arrafelé.
És nem csak a villannyal voltak gondok. Vezetékes gáz akkor még nem volt azon a vidéken, gázpalackkal főztünk, ami évtizedekig teljesen jó volt, viszont akkortájt vagy sikerült beszerezni vagy nem. Volt pár hét, amikor egyáltalán nem tudtunk palackot cserélni, a villanyrezsó elképesztő sok ideig melegedett be és ahhoz is gyenge volt, hogy a vizet lobogó forrásban tartsa, nem megfőtt, hanem elázott a tészta. Egy régi kályhát állítottunk fel az udvaron, tüzet raktunk benne, hogy rendesen főzni tudjunk. Anyósommal együtt vittük a háztartást, ő még egy olyan korszak gyermeke volt, amikor megtanultak az emberek a jég hátán is megélni, én meg örömmámorban úsztam gyermekágyas kismamaként, ezért nem volt az nekünk annyira tragikus, mint ahogy most leírva annak tűnik. Homályosak már az emlékeim, de arra tisztán emlékszem, hogy jött a falunk orvosa a szokásos hazaérkezés utáni babalátogatásra és nem győzte kivárni, hogy a villanyrezsó lefőzze a kávét a kis kotyogósban.

A 2001-es árvíz sok mindenre nem volt jó, de arra igen, hogy Kárpátalját katasztrófa sújtotta területnek nyilvánították, ha jól emlékszem, onnantól megszűntek a lekapcsolások, hirtelen lett minden korlátlanul. Csak mire mi kimásztunk anyagilag a sárból, a család esett teljesen szét, ezért mi pár évvel ezelőtt úgy döntöttünk, lakjunk akkor ott, ahol legalább mi, négyen együtt tudunk lenni. Sajnos ez addigra már nem Kárpátalja volt. És pont nem érdekelt, hogy ahová megyünk, ott "kolbászból fonják" vagy valami másból!

Az augusztusi rezsi-bejelentések után eszembe jutottak ezek az évek. Akkor azonnal arra gondoltam, hogy nekem ilyen "előélet", ilyen emlékek elegendőek-e, hogy ne nyújtózzak túl a megszabott takarón. Hogy tudjak csak annyi áramot és gázt fogyasztani, amit még ki bírok fizetni. Mert szeretnék még azonkívül enni is és enni adni a családnak, élni is és nem nyomorogva élni. Már akkor is tudtam, hogy lehet rosszabb is annál, mint amikor az embernek spórolnia kell, lehet rosszabb forgatókönyv, mint odaadni fél havi fizetést a téli gázfűtésért. Mert Kárpátalján ez már így megy évek óta, nem a háborúval kezdődött. Lehet hogy összegben nem több ott a fűtés, de az ottani fizetésekhez, nyugdíjakhoz képest már akkor is brutálisan sok volt a fizetnivaló, amikor még 4 évvel ezelőtt ott éltünk.

És most látjuk, hogy jöhetett még rosszabb. És sokkal rosszabb, mint a békebeli "lekapcsolgatások".

Amit most ők ott átélnek az egy olyan állapot, amikor nincs választásuk. Én azért imádkoztam, hogy ilyen soha többé ne következzen be. Mert tudom már, hogy milyen...

Mennyire kicsinek érzem most az én problémámat, hogy spórolnom kell. Mert spórolnom kell, de még mindig én vagyok az, aki lekapcsolhatom a villanyomat, kikapcsolhatom a nagyobb fogyasztású gépeimet, és én tekergethetem a fűtésemet. Én döntöm el-ha korlátok közt is-hogy mikor van itt az ideje a fénynek, a melegnek. Én mérlegelhetek, hogy mi az, ami nélkül lehet élni és háztartást vezetni és mi az, amiért áldozok akár több pénzt (amíg még van miből), mert mindig lesz amiért semmi nem túl drága. Lehet egy sírásra görbülő száj az és csak meg kell nyugtatnod a kisbabádat, de lehet életed nagy napja is, amiben csak egyszer van részed és szeretnéd tökéletesre...

Tudom milyen, ha nincs beleszólásunk.

Mindennap veletek érzek, mert tudom milyen....