A napokban olvastam az egyik (általam igen kedvelt) blogban, hogy mennyire nincs rendjén, hogy meghatódunk mindenféle "bárgyú és gyerekes" reklámfilmen.

 Furcsa érzés kerített hatalmába, merthogy konkrétan ezen a reklámfilmen én is meghatódtam.

Lehet kicsit érzékeny is vagyok mostanában, de nem épp ezért homályosodott el a látásom a videó végére.

 Én már az első másodpercekben felismertem azt a holdon élő bácsikát.

 Apuka!

 Aki igazából após, lassan 80 éves, ő már akkor sem volt fiatal, amikor a férjem született. Velünk él, egy udvaron, mégis egyedül, a saját kis házában. Már 4 éve egyedül. Éppúgy magára maradt, mint annak idején nagyapa. "Egy nőnek mindig könnyebb elviselni az özvegységet, mint a férfiaknak."-halottam idősebb ismerősöktől, s csak legyintettek, mikor próbáltam magyarázni, hogy nem maradtak ők egyedül, hiszen mi, fiatalok gondjukat viseljük. Aztán később megláttam, miféle magányról beszéltek. Egy nő jobban le tudja foglalni magát idősebb korában is. Talál magának néznivalót a tévében, összejön a barátnőkkel, köt, horgol, vigyáz az unokákra, vezeti az egyszemélyes háztartást, virágokat gondoz, gyakran készít finomságot a családnak, de olyat ám, amit anya nem tud, s talán soha nem is fogja megtanulni!

 De egy férfi? Mit tud csinálni egy ilyen idős férfi egész nap?

 Apuka reggel 7 óra körül kel. Felöltözik, szétnéz az udvaron, veszekedik a kutyákra, kiengedi a csirkéket, ad nekik ennivalót, önt az itatóba vizet. 8-kor kiviszem neki a reggelit, a kávét. Megreggelizik. Lassan, komótosan. Délelőtt ül a foteljében, rádiót hallgat. Óránként megnézi a csirkéket, van-e előttük víz, kása, számolgatja őket, nem-e kóborolt ki valamelyik a kertbe. Délben kiviszem neki az ebédet, ő már az asztalnál ül, várja. Megebédel. Délután is általában a foteljában ül, néha kisétál az utcára. Igaz, már egyre ritkábban (hiszen hideg van). A rádió reggeltől estig szól a szobában, vajon hallgatja is? Most is minden órában lesétál az alsó udvarra, szór a csirkéknek egy kis kukoricát, összeszedi a tojásokat. Nagyon lelkiismeretesen végzi ezt az egyetlen rábízott feladatot. Néha azért másra is megkérem: diótörés, bab kifejtése, burgonya lecsírázása, levált cipőtalp megragasztása, papucs megvarrása. Boldog, ha valamiben hasznosnak érezheti magát (csak gondolom, mert olyankor lelkesebbnek tűnik). Reszkető kézzel is olyan pontos munkája van, mint egy igazi mesternek.

  Csak kommunikálni nagyon nehéz vele. Nem, nem azért, mert öreg, hanem mert mindig is ilyen volt.

 Nem parasztember, ő a földdel soha nem foglalkozott, mégcsak nem is székely. Ő egy műszaki szaki, hiszen sofőr volt fiatalkorától, mégis nehéz megtalálni vele a közös hangot. Nem kenyere a sok beszéd. Még a kevés sem. Én nem bántom érte. Már nem fogom és nem is akarom megváltoztatni. Anyósom sem tudta fél évszázad alatt, igaz, alkalma se nagyon volt, csak a munkának éltek, reggeltől estig, télen, nyáron. Amikor pedig már lett volna idő beszélgetni, a nyugdíjas években, nem tudtak egymásnak mit mondani. Hosszú estéken ültek egymás mellett szótlanul, anyósom beszélgetett volna, de nem volt kivel. "Egy kedves szava sincs hozzám. "-panaszkodott néha. (De vajon látja a Mama, hogy ez a férfi, akibe "egy csepp finomság sem szorult" minden alkalommal törölgeti a szemét, amikor ő említésre kerül?)

 És ez a "magánakvaló" ember most tényleg magában van. Elmegyek a kis lakása előtt, épp belátok az ablakokon, ül egyedül, néz maga elé és istentudja, mi jár a fejében. Mert soha nem panaszkodik. Mindig minden jó neki. Soha nem bántana meg, hogy nem jó az étel, amit főzök, vagy ne vigyek neki ezt vagy azt, mert nem szereti. (Bár már párszor rajtakaptam, hogy a kutyusoknak adja épp oda...remélem csak a maradékot.) 

 Apukának soha nem kellett azon törnie a fejét, mikor vegyen tiszta ruhát. Anyósom mindig kikészítette neki. Ő azt sem tudta, mi hol található a szekrényben. Ha kétféle ételt viszek be, mert délben nem leszek otthon, kérdőn (szinte már kétségbeesetten) néz rám, hogy melyiket egye reggelire, melyiket ebédre. Nem tudja azt sem, hogy kér-e ketchupot a sült krumplihoz, s mindig mindegy, hogy szórok-e cukrot a túrós tésztára vagy sem. Mindent rám bíz.

 Ha valamiért nincs időm összeszedni a tányérokat, amiben reggelizett, ebédelt, nem rakja össze, egyenként van szétrakva az asztalán az összes mosatlan edény. Egyszer már rászóltam, aztán bűntudatom lett, mit akarok egy 80 éves embertől? Egy gyereket van értelme tanítani, nevelni, de hol illő az, hogy egy ilyen idős férfit rendre utasítsak? Különben is csak nézett rám értetlenül, fel sem fogta, miről beszélek, nem kellett neki soha még egy kanalat sem odébb tenni. 

 A gyerekekkel sem tud egy hullámhosszra kerülni. "Gyöngyöm" mondja a kicsinek, ragyog a szeme, ha a lányok beszélgetnek vele, de ha csintalanok vagy megjelenik 1-2 barát, barátnő, már mérgelődik, "leverik a szőlőt" "ingerlik a kutyát", "nyitva hagyják a kisajtót". Idegesíti a nyüzsgés, a zsivaj.

 Ő tényleg a maga kis világában érzi csak jól magát.

De vajon tényleg így van?

 Azt hittem, mindent megkap tőlünk. Azt hittem, ez elég és úgy a jó neki, ha hagyjuk békén a maga kis nyugalmában. Csak tudnám biztosan, hogy ő is így akarja. Hogy belőlünk tényleg ennyi is elég neki.

  Mert mi van, ha megváltozott? Ha kevés, hogy beviszem az ebédet, kiviszem a mosatlant, a szennyest, kitakarítom a lakrészét? Lehet, hogy szívesen elbeszélgetne velem. Én pedig elkönyveltem még jó régen, hogy apuka csak egyedül szeret lenni és ha nem muszáj, nem is zavarom. Lehet ugyanolyan boldog lenne, ha többet beszélgetnék vele, mint a reklámfilm végén a bácsi. Én már nem érzem azt, hogy mindent megadok neki. A teljes ellátás olyan kevésnek tűnik ezután a reklámfilm után.  :(

 "Inkább halljak meg 50 évesen, mint idős koromra egyedül maradjak vagy mások ápolására szoruljak!"-mondtam a férjemnek nemrég. (Én borzasztóan félek a magánytól, a kiszolgáltatottságtól.)

S az én bölcs párom most is gondolkodás nélkül tudta, mi erre a helyes felelet:

 "És ki mondta, hogy van választásunk?"