Tegnap disznóvágás volt nálunk. Idén már nem féltem tőle annyira, mint tavaly, akkor még azt is mondtam a férjemnek, hogy hagyjuk az egészet, nekem inkább hús sem kell, én ezt képtelen leszek végigcsinálni.
Hogy miért féltem annyira?
Mert tavaly csináltam először szinte egyedül. Addig mindig volt körülöttem néhány idősebb asszony, akik rendeztek mindent, nekem legfeljebb annyi volt a dolgom, hogy kimossak egy-egy tálat vagy krumplit hámozzak az ebédhez. Nagyon hirtelen hagytak magamra. :(
Pedig amit mostanában disznóvágásnak nevezünk, az már csak árnyéka annak, ahogyan gyermekkoromban zajlott mifelénk. Összejött akkoriban az egész rokonság, mi, gyerekek már előző nap elkéredzkedtünk az iskolából, bár a tanár mindig megjegyezte, hogy "miért? te akarod fogni a disznó farkát?", de ez csak amolyan költői kérdés volt, természetesen elengedtek mindenkit, micsoda dolog lett volna egy ilyen nagy eseményt nélkülünk lebonyolítani! Igaz, én soha nem voltam túlzottan aktív az aznapi munkákban, inkább elvonultam a rokon gyerekekkel egy másik szobába, ahol nyoma sem volt annak, hogy a portán épp mi zajlik. (Legfeljebb egy fotelnyi nagykabát, amiben a segédkező rokonok érkeztek). Ami más gyereknek érdekes volt ebből az egészből, az engem hidegen hagyott. Például mindenki imádja a megperzselt, lemosott disznóbőrt rágicsálni. Nekem egészen kiskoromban az egyik fogamat meglazította, napokig fájt, na nem is ettem soha többé. Főtt májért sem kuncsorogtam és a fehérmájat sem igyekeztem más elől kienni a megfőtt bélzsiradékból. Én csak terítéshez értettem, az ebédhez, majd a vacsorához. (Tányérok, kanál, villa, jó, hogy győztem. :D )
A disznótoros vacsorákat viszont szerettem. Ott már szép tisztaság volt (legalábbis az elején) és a szokásos ételek: húsleves főtt hússal, zöldségekkel, gyümölcsleves (mi úgy hívtuk, hogy mártás), aztán sült kolbász, májas és véres hurka.
És mint írtam, ott volt az egész rokonság. Nekünk nem volt nagy a família, de így is voltunk legalább harmincan, család, nagyszülők, testvérek, unokatestvérek. Gyakorlatilag megfőztek csak a levesbe vagy 50 darab húst, de soha senkinek nem jutott eszébe ezt sajnálni. Nem voltak még nagy fagyasztók, ami mehetett, az ment a füstre, a többit frissen kellett felhasználni. És természetesen kóstolót is vittünk a szomszédoknak, mindenből: tál leves, tál mártás, hurka, kolbász. És ugye, amikor ők vágtak disznót, nekünk is hoztak.
És most? Disznótoros vacsora már nem divat. De azért összejön a szűk család mindenhol a munkálatokra.
Én pedig itt vagyok egyedül a felbontott disznóval, és rám vár egy csomó ismeretlen feladat:
-le kellene szedni a zsiradékot, mert ez kell a hurkához
-megfőzni a vért a reggelihez
-megfőzni a vesét, szívet, tüdőt, nyelvet
-megabálni a rizst
-kapormagot darálni, borsfüvet morzsolni (aha, ha vetettem volna a tavasszal!)
-meghurolni a belet, amibe a hurka, kolbász töltődik
-és úgy általában, mindent a férfiak keze alá adni, tudni melyik húst hogyan vágják, mi megy a füstre, mi a kolbászba, maradjon-e a hasa alja göngyölt húsnak, kiolvasztom-e a hájat vagy nyersen ledarálom
Azért nekem sem teljesen kínai az egész, de vannak nem világos képkockák, például:
-vajon kell só a vér főzővizébe?
-hideg vízbe tegyem a belsőségeket vagy várjak, amíg felforr?
-meddig főzzem ezt a rizst, hogy el ne lágyuljon?
-ennek a dolognak, itt a tüdő mellett ennyire véresnek kell lennie?
-ez borsfű lenne?
-süssem még ezt a tepertőt, vagy már odaégett?
Szűzanyám! Miért is nem figyeltem, nem álltam oda anyám szoknyájához és tanultam, tanultam, tanultam?! Méghogy az anyáméhoz, de még az anyósoméhoz sem húzódtam közelebb, azt hittem, ők majd örökké élnek, és nekünk soha nem lesz más dolgunk, csak a terítés és a "salakmunka". (Ez bátyám kifejezése, a mosogatást nevezte így.)
Igazság szerint most sem voltam teljesen egyedül. Jó öreg keresztanyám jött azonnal, ahogy hívtam. Még egy kis borsfűvel is kisegített. És sok-sok tanáccsal, amire most tényleg odafigyeltem. Jövőre már ennyire sem fogok félni tőle. Feltéve ha lesz mit vágni... jópofán kívül. :)
