Gyermekkorom nyarait egy édenkertben tölthettem. Mamámék (vagy nagyapámék) kertje szó szerint az volt. Gyümölcsfák, -bokrok, buja zöldségeságyak, szőlőlugasok és mindenhol zöld pázsit, amire pléd nélkül is le lehetett feküdni. Minden mindig tiszta és bőségesen termő. A kert elején volt a zöldségesrész, az nem igazán hozott lázba tizenévesen, de aztán kezdődött a mindenhol gyümölcsfákkal árnyékolt csodás birodalom.

 Egy diófa volt az ajtónálló. Hatalmas; magasságra is, szélességre is; törzsét átfogni sem tudtam, és a legalacsonyabb ága is olyan magasan volt, hogy a hintámat is csak a létra legtetejéről tudták rákötni. Rengeteg időt rajta töltöttem. Ha visszagondolok gyerekkoromra, egy hintázó copfos kislányt látok. Löktem magamat, "fel az égig", épp csak, hogy át nem fordultam, majd cifráztam, pörögtem egy sort, aztán elölről kezdtem, nem lehetett azt megunni.

A diófa árnyékában már szőlőlugasok kezdődtek, és életben is maradtak ezek a tövek is, ősszel nem győztük szüretelni; nem is igaz az, hogy a diófa alatt kipusztul minden.  A lugasok között szamócabokrok mutatkoztak már kora tavasszal, aztán miután bőségesen elláttak minket ezzel az isteni gyümölccsel, júliusra már csendben vissza is bújtak a föld alá, más elképzelésem nem volt, hová is tűnhettek hirtelen.

Kicsit bejjebb a kertben pár négyzetméteres málnás szerezte a nyár legédesebb emlékeit. Magas málnabokrok, tőlem sokkal magasabbak és rajta óriási málnaszemek. 2-3 fért csak a tenyerembe. Voltak kétszertermő bokrok is, júniusban és majd szeptemberben is málnázhattunk róluk. Szembe vele a ribizli; hát azt soha nem szerettem szedni, uncsi volt, pepecs-munka, de ma is azt mondom, abból van a legfinomabb gyümölcsleves. És még pöszméte is volt ott, a "csak belül édes zöld golyó", ahogy én neveztem. És rengeteg szeder, igaz csak vadszeder, de az végig a kerítés mentén; ahol már semmi finomság nem akadt, a szeder még ott is kúszott, csak az utolsó szőlőlugason túlra én soha nem merészkedtem.  Nekem az volt az Óperenciás tenger, a világ vége, s még leskelődni sem mertem, mi lehet a kukoricás után, mert elhitettem magammal, ha egyszer meglátnám azt a titkot, azonnal meg kellene halnom.

Aztán kiűzettünk. Nem durván, nem erőszakkal, egyszerűen csak ez az éden odalett. 14 évesen" mentem világgá", s hazatérve már semmi nem volt a régi. Előbb Mamikám ment el, nem hirtelen, mégis elég tragikusan, hiszen az utolsó hetekben már csak arról szóltak az imáim, hogy "Istenem, vedd már magadhoz, kérlek, ne szenvedjen tovább!" Nagyapa ott maradt árván, amennyire árván csak egy 70 éves apóka tud, ha örökre egyedül hagyja az élete párja. Szép szál férfi volt világéletében, s most megláttam, mennyire újra gyermekké tud válni az ember, nem csak lelkileg, testileg is, mert nem győztem varrónőhöz hordani a nadrágjait, újra és újra felhajtani, és sajnos az utolsó hónapokban már nem is kellett nadrág, csak pelenka.

Aztán ő is elment.  Vitte magával, mostmár teljesen -az időközben már nem annyira tiszta és bőtermő-édenkertem, a mézédes epret, a hatalmas málnaszemeket, a téli estékre elfoglaltságot adó diót, a barackot, szőlőt. A hintámat is.  És a diófa törzsébe vésett szíveimet, mind a hatot, majd 10 év szerelmének dokumentációját (A+ZS, A+S  s a többi). Csak az emlékek maradtak, mert az a halálnak kemény dió, hagyja inkább nekünk, nem tud mit kezdeni vele, a léleknek egy olyan része az, ami felett nincs hatalma.

Néhány málnabokrot még meg tudtam menteni, mielőtt a földdel tették egyenlővé gyermekkorom boldogság-szigetét. Elültettük, megfogantak ugyan, de silányak maradtak az én kertemben. Kicsi bokrok, nem kell felfelé kapaszkodnom, ha szedni akarok róluk málnát. Apró szemek. Csak szedem, szedem, és még mindig fér a tenyerembe. Nem tudtam, mit csinálok rosszul. Én is gondozom, gyomlálom, éppen úgy, ahogy nagyiék tették. Persze fele nem annyi szeretettel, néha durcáskodok, hogy egy-két marék málnáért össze kell szurkáltatnom a kezeimet, ezt a piacon is megvehetném, hiányzik ez nekem?

Pár nappal ezelőtt is lent voltam, szedtem egy müzlistállal. Szomszéd kisfiú is a kertben az anyukájával.

-Gyere-kiáltok át neki- egyél málnát! Nézd csak milyen finom édes!

Szalad nagy örömmel. 

 Bebújik mellém. 5 éves kis mazsola.

Nem kér a kistálkából, ő majd szed magának, már nagyfiú!  Nyújtózkodik, hogy elérje, simléderes sapkáján bimbamoznak a málnaszemek.

-Várj csak! Vigyél tesódnak is!

Szedek neki inkább egy nagy szőlőlevélbe, kis tenyerébe alig fér 2-3 szem.

Felmegyek. Gyerekeim is csillogó szemekkel fogadják, már azt hittük, nem lesz több rajta, az aszály majdnem elrendezte, de ez az eső nagyon jót tett neki.

Hirtelen világosodok meg, harmincvalahány évesen.

A málnám tökéletes.  Magas málnabokrok, szép, nagy szemek.

Én változtam. Nyurgultam, nőttem, hígultam, a tenyerem is egyre nagyobb. :) . A lelkem is; nem elégszek meg a kevéssel. Nagyok az elvárásaim. Magammal szemben leginkább. Azt hiszem, ha nem válthatom meg a világot, akkor semmi vagyok.

Pedig a kevésbé látványos munkák sem hiábavalók.

Én is tudok jót és szépet alkotni. Örömet okozni.

Van értelme.

 Építeni itt is egy darabka édent.

Valakiét.

És mindegy, hogy az élet melyik területén.  Családban, munkában, baráti körben vagy a kertben.

Akkor is ha tüskék nehezítik a munkát.

Akkor is, ha a földdel teszik majd egyenlővé.

De talán lesz valaki, aki előtte még megment abból is egy darabkát. 

És felépít belőle egy új édenkertet. Valakinek. Hogy mindenkinek legyen (jelenében vagy múltjában) egy hely, ahol a mennyországban érezheti magát.