Bejegyzésem visszaemlékezés a 2001-es tiszai árvízre, ide kattintva elolvashatod az előzményeket, hogy pontosan megértsd, miről írok és mi történt idáig.

 Nyugtalan éjszaka következett. A nappal nevetségesnek tűnő vészmadárkodás most nagy valószínűséggel bekövetkező tragédiaként jelenik meg előttem. Kegyetlen tud lenni a képzelőerő a sötét és csendes éjszaka magányában. Illetve nem is volt az annyira csendes. Megállás nélkül jártak a teherautók a két község között, s én csak reménykedhettem benne, hogy ezek a segítségnyújtás hangjai és nem a még nagyobb bajé. De azt az éjszakát a pozitív gondolatok helyett akkor is a férjem miatti aggódás és a számtalan "Mi lesz, ha..." uralta jobban. "Mi lesz ha agyonüti egy gerenda? Mi lesz ha összeszed valami fertőzést? Mi lesz...ha belefullad a vízbe?" (Ja, hogy derékig érő vízbe ha akarna sem tudna belefulladni az, aki tud úszni? Hát ezt éjszaka-a józan ítélőképességét elvesztve-egészen másképp gondolja az ember.)

  Valamennyit csak aludhattam, mert arra ébredtem, hogy csuromvizes a pólóm. Ismét megindult a tejem, pedig már 8 hónapja egyáltalán nem szoptattam. (És épp azért nem, mert nem volt mit, elapadt.) Hogy milyen fizikai-kémiai folyamatok játszódhattak le bennem az átélt izgalmak hatására, arra még az egészségügyi szakközépben belém vert anatómiai ismeretek birtokában sem tudtam akkor értelmes magyarázatot találni. (Azóta persze már megvilágosodtam, hogy csodálatosan megalkotott testünk messze bölcsebb, mint ahogy mi azt felfogni képesek vagyunk, ezért az általam felállított -majdnem teljesen tudományos- diagnózis így hangzik: a Szervezet-észlelve a vészhelyzetet-azonnal riadóztatta az illetékes hormonokat, akik késlekedés nélkül utasítást adtak a tejmirigyeknek, hogy erőltessék meg magukat és gondoskodjanak egy másfél éves gyermek ideiglenes, de kielégítő táplálásáról. Lehet, hogy viccesen hangzik, de én tényleg így gondolom. Ez ott és akkor elég nyugtalanító volt számomra, és még orvoshoz is mentem később, amikor már nem voltunk elzárva a külvilágtól. Azért is bosszantó volt az egész, mert annyi ruhám volt csak, ami rajtam volt.)

  Férjemről késő délelőttig semmit nem tudtam. Végre megérkezett! Nyúzott arccal, gondterhelten, de a mosolyából már láttam, hogy a körülményekhez képest mindenki jól van. Nem győzött válaszolni a rengeteg kérdésemre. Igen, mindenki él, mindenki jól van! Igen, áll a házunk! Igen, az anyuéké is áll, náluk azután már, hogy mi eljöttünk, nem nagyon emelkedett a víz. Persze ezt nem lehetett előre tudni, ezért anyósomékat is elvitte onnan biztonságos helyre és nagyapámat is. Az udvaron van ugyan bokáig érő víz, de a házban nincs bent, ezért "ha gondoljuk, visszavisz bennünket anyuékhoz." Még szép, hogy gondoltuk. Arról, hogy a mi környékünkön mi van, azt mondta, jobb nem is beszélni. (Azt még hozzátette, hogy kár volt annyira izgulnom, hogy csak úgy leomlik a házunk, mert javarészt téglából van, csak feljebb van benne valamennyi vályog, de azt a részt már nem éri a víz. Hát igen, ilyen értelmetlen aggódásra készülj fel, ha nem kérsz szerkezeti alaprajzot, csak úgy tudatlanul odaköltözöl valakihez. :) )

  Több mint egy hétig vártuk anyuéknál, hogy visszahúzódjon a Tisza és tudjunk hazamenni. 

   Férjemet alig láttam, nappal segített ahol tudott, éjszakára pedig becsónakáztak és nálunk aludtak a barátjával (szomszéddal.)  Több száz méteren a mi házunk volt az egyetlen, aminek a belseje száraz maradt. Hozzánk nem jött be a víz. Igaz, mindössze 5 cm hiányzott, egy fél lépcsőfok. De kívülről még ezt sem lehetett biztosnak venni, mert voltak házak, ahová alulról tört fel, és hagyott maga után ugyanolyan szennyet, iszapot, mint ahol az ajtón keresztül (ajtók alatt) áramolt be.  Bár áram továbbra sem volt, a vezetékes gázt szerencsére visszakapcsolták. Anélkül nemigen tudtak volna bent aludni, hiszen március eleje volt még csak.

  Ami nagyon megmaradt bennem az anyuéknál töltött hétből, az az esővízben való mosás. Nem mertük a csapvizet még mosásra sem használni, amit pedig hoztak, azt hagytuk a főzésre, ivásra. De a gyerekre muszáj volt mosni. Az esővíz annyira lágy, hogy szinte síkos, és hiába is öblítettem át a ruhákat több vízben is, végig úgy éreztem, hogy még mosóporosak.

   Szép lassan levonult az ár, s előbb csak autóval, aztán már gyalog is fel tudtunk menni a faluba, a száraz részre. Haza még mindig nem, napokig. 

    Aztán csak hazasírtam magunkat. Ahogyan kihozott bennünket a házból, most úgy vitt be, még mindig lábszárközépig érő víz állt az udvaron. Kezdődhetett a nagy fertőtlenítés és a romok eltakarítása. Nekünk. Volt akinek a teljes újjáépítés. A főutcának annak a 1,5 km-es szakaszán, ahol mi lakunk, több mint 20 házat kellett teljesen lebontani és új otthont építeni az embereknek. Mozgalmas nyár volt. Mindenki igyekezett, hogy még a tél beállta előtt 1-2 helyiséget lakhatóvá tegyen benne. Félkész, nyirkos házakba kellett a családoknak beköltözniük, ha nem akartak tovább mások terhére lenni.

És hogy nekünk milyen károkat okozott ez az egész a nagy ijedtségen kívül?

  A mi házunk: kisebb-nagyobb külső károkkal megúszta, de bent meggörbült nemcsak a hajópadló, hanem még a beton is. Még ezután évekig(!) megpenészedett a szekrényben az a ruha, amit ritkán vettem elő. Az üvegek pedig az egész lakásban mindig úgy néztek ki, mint amit összeköpködtek. Letöröltem, 2-3 nap múlva újra foltos volt.

  Anyósomék háza: bent volt a víz minden szobában, és tönkre is tett mindent, amit elért. A ruha a szekrényben dupla magasságig felszívta, hiába is mostuk ki utána "százszor", a csíkok örökre benne maradtak. És az a szag! Soha nem tudom elfelejteni.

  Melléképületeink: egy 3 helyiségből álló épület a hátsó udvaron még aznap teljesen leomlott. Az udvaron lévő ingóságok egy részét a falu különböző pontjaiból szedtük össze, elúsztak. A kutyánk a leomlott épület romjain élte túl azt a pár napot. A tyúkjaink mind megmaradtak, mert szépen nyugton maradtak legfelül a kis házikójukban, volt egy pulykakakasunk, neki csak a tetemét találtuk.

  Anyuék háza: nem volt bent a víz a házban, de teljesen körülvette, és akkor nyáron mindenféle növények dugták ki a fejüket a szobában a padló alól.

   Nagyapám háza: elvitte a víz, pontosabban megroggyant, szét kellett bontani. Volt az udvarán egy újabb építésű nyári konyha is, abban élt még pár évet, aztán anyuék vették magukhoz egészen haláláig.

Ez az elhagyatott épület az utcánkban még mindig magán hordozza a több mint egyméteres víz nyomait. A szőlőtő két ága között látszik a legjobban, hogy meddig ért.

   Szinte gyerekfejjel éltem át, de azóta is eszembe jut, ha természeti katasztrófát látok bárhol a világban. Leginkább azok tudnának erről sokat mesélni, akiknek szinte mindenük odalett, és 40-50 évesen kellett ismét felépíteni egy élet munkáját.

   Köszönöm, hogy végigolvastál! ♥