A lelkem mélyén úgy vártam, mint a messiást....hogy végre mindenhol legyek egyek, csak ne otthon....nem akarok most belemélyedni hogy miért különleges dolog akár egyik, akár másik (a nem otthon lenni és a nem otthon enni is), miért ritka, mint a fehér holló az én kimozdulásom, az pedig különösen luxuskategória, ha nem árván-egyedül, nem munkaügyben, nem hivatalba, nem orvoshoz, nem (pénzügyi helyzetünk tekintetében eltévelyedett) gyerekeimmel vásárolni, nem tömegközlekedéssel, nem 2-3 rohanós órára, hanem tényleg "csak úgy", haszontalanul, senkihez, semmihez nem alkalmazkodva léphetek le. Hogy bűntudatomat ("lenne itthon is dolgom!") csillapítsam, a kis hétköznapi kiruccanásomat emberrablásnak fogtam fel, melynek kedves férjem a kíméletlen elkövetője, indítéka pedig az egyre gyakoribb nyafogásom, hogy "unom már, hogy mindennap reggeltől estig ugyanazt csinálom."

   Néhány éve már az otthoni passzív pihenés számomra kizárt dolog, de ezt csak magamnak köszönhetem. A munkám (amivel pénzt keresek), a kézműves hobbim, a blogolás, tavasztól őszig a kert mind-mind tesznek róla, hogy egyetlen percet se unatkozzak.  Mégis minden elfoglaltságom közül az a legfárasztóbb, hogy minden reggel-délben-este kitaláljam, hogy ki mit eszik, azt megvalósítsam, aztán amikor végeztem vele, kezdjem elölről, de közben mérgelődni is maradjon energiám, mert olyan étel alig akad, amivel mindenki 100%-osan elégedett. (Azért én is fejlődök, már nem érzem magamat nagyon vacaknak, ha egyszer-egyszer nincs főtt kaja és hideget vagy tükörtojást kell ennünk ebédre vagy vacsorára.)  De akkor is az én felelősségem mindenki jóléte... a gyerekeké (szerencsére a nagylány egyre többet segít)... apukáé, aki idén már 80 éves (igen, ő egy 3. gyerek)... Dzsonié (aki, mindig úgy néz rám, mint aki ételt vár, a pimassza! ♥)... a tyúkoké (szaladnak utánam az udvaron)...a teknősé (majd kiüti az akváriumot)...a hangyáké... mert még talán azok is rám várnak a résedékekben, hogy mikor morzsálok végre.

     Nálunk mindig valaki vagy épp eszik vagy éhes. (Vagy ha nem, akkor betegség van, az pedig maga a pokol számomra.)  Egy dologban azért biztos vagyok, ha most kaphatnám el Tibi bácsi pöttyös labdáját, csak annyit kérnék: valaki legalább néhány napig gondoskodjon rólunk, süssön-főzzön nekünk, adok minden eszközt, hozzávalót, csak nekem ne kelljen még a konyhába se bemennem. Ismerős valakinek, amiről beszélek vagy nagyon ciki, hogy így érzek? Végülis a nők 80 %-ának ezek a dolgok a mindennapi élet velejárói, mégsem tört még ki forradalom miatta, akinek meg nem erről szól, az erről ábrándozik, "bárcsak...lenne kinek főzni...lenne miből főzni...hálát adnék én a mosatlanért is...". Fene sem érti az emberi természetet, nekem is mindig az kellene, ami nincs. 

   Kaptam tehát egy nap kimenőt, elhagytuk a terepet, csak ketten, az otthon maradottak egyenek, amit találnak, mi pedig eszünk ott, ahol megéhezünk. Mozgalmas délelőtt után a pláza egyik kis ételbárja tökéletes ebédelőhelynek bizonyult mindkettőnk számára. Barátságos, a forgatagból kieső étkezőrészleg, le lehet kényelmesen ülni, választék óriási. Illatos csirkemellet rendeltem görög salátával (a köreteket már nem fogyókúrás céllal hanyagolom, egyszerűen nem kívántam).  

  A  kisebb adagot kértem a csirkemellből, de annyi sokat kaptam, hogy a felét sem bírtam megenni. Nagyon finom volt egyik is, másik is, a hús szaftos, a saláta ropogós, ízletes, minden tökéletes...ha akarnék sem tudnék rosszat mondani semmire...már majdnem végeztünk is, amikor...a mellettünk lévő asztalnál a kisfiú kiborította a kóláját. Az asztalra, a padlóra, mindenhová jutott. Ült szegény megszeppenve, a szülei pedig nagyon csúnyán néztek rá.

    Anyuka előrement a pulthoz szólni, a kiszolgáló hölgy jött is azonnal, az oldalsó helyiségből, ami amolyan személyzeti bejáró lehetett a konyhájukba.... És ott követtem el a hibát, illetve nem is akkor, már sokkal-sokkal hamarabb, mert ha lett volna nálam okostelefon, amibe ott és akkor "illedelmesen" belebújok, nem látom azt, amit így láttam. Akkor tökéletes marad az az ebéd, az a nap, és már-már terveztem, hogy több ilyen főzésmentes napot beiktatok, bejön nekem ez a semmittevés.

    Merthogy a hölgy kijött letörölni az asztalt, de a kezében egy olyan undorítóan koszos sárga rongy volt, amilyen az én fürdőszobai sárga rongyom, miután kezelésbe vettem vele a piszkosabb cipőket. Már nem tudom, hogy súgtam is a férjemnek, vagy csak az agyamon suhant át, hogy "ha azzal a ronggyal fogja letörölni az asztalt, én itt esek össze!"

    Azzal törölte le. Nem estem össze. Sőt, kaptam még egy löket adrenalint! Ugyanis a padlóról is azzal itatta fel a lecsurgó folyadékot (jóhiszeműségem határtalan, egészen biztos vagyok benne, hogy a konyhába visszafordulva a rongy a kukában végezte, mert mondjuk már amúgy is kidobásra volt ítélve, olyankor én is feltörlöm vele még a törött pohár szilánkjait is).

    Mint akit leforráztak, úgy mentem vissza a parkolóba. A kellemes jóllakottság helyett egy gombócot éreztem a gyomrom tájékán. És szomorúságot. Csalódottságot. Rossz szájízt. Abban a pillanatban az is megfordult a fejemben, hogy soha többé nem fogok étteremben, büfében enni. Csakhogy azóta ismét eltelt néhány hét és most újra úgy érzem, a fél karomat odaadnám, ha valaki levenné a mindennapos főzés terhét a vállamról, és nekem csak akkor kellene a konyhába bemenni, ha ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy ott szorgoskodjak. (Lehet csak 2 napig bírnám, lehet 2 hétig, úgy szeretném letesztelni!  :D )

   Az biztos, hogy most egy jó ideig kattogni fog az agyam mindig, ha étteremben eszek, hogy itt vajon tisztára vannak törölve az asztalok? milyen a konyharuha? tényleg rendesen elmossák az edényeket? tiszta a szakács, a pincér keze? Mivel minden nap ezt csinálom, tudom jól, hogy a főzés kosszal jár. Piszkosak a gyökérzöldségek, véres lé folyik ki a húsokból, elég ha feltörünk egy tojást, már ragad a kéz, az asztal. Tudom, hogy a konyha, konyharuha, kötény esetenként nagyobb bacitelep, mint a vécécsésze, de azt is, hogy megfelelő higiéniával mindent tisztán lehet tartani. És annak a sárga rongynak elég, ha 10 percig ázik egy kis fertőtlenítős vízben és tisztább, mint újkorában.

   Két tanulságot azért levontam az esetből, amit a magam érdekében érdemes lenne átgondolni:

  1. Nem kell mindig odanézni, ahol történik valami; sőt! egyáltalán semmit nem kell tüzetesebben megfigyelni!  (Találtam már savanyúságban döglött legyet, azóta nem eszek bolti csalamádét, kaptam már kávét piros szénsavas üdítővel összefröcskölt hófehér csészében, emiatt otthagytam, vagyok olyan bolond, hogy minden cseresznyét megnézek, nem-e kukacos. Ha az, akkor nem eszek cseresznyét. Miért kell ennyire szemfülesnek lenni?! Amiről nem tudok, az nem idegesít. "Kapkodni kell befelé!" -mondta a barátnőm, én meg éhen maradtam.  :( )

   2. Ha többet ennék idegen helyen, lehet még több ilyet látnék, ez volt a jel, hogy minden jó így, ahogy van, tehát nyugodjak bele a sorsomba, hogy nonstop konyhatündér vagyok itthon, konyhafőnök, kiskukta, konyhalány, pincér.... és a kedves vendég egy személyben. Lássam értékesnek ezt a munkát, amit csinálok, lehet hogy mégsem hátrány ha az ember lánya nincs elveszve a saját konyhájában. Esetleg illő  lenne időnként kicsit borsosabb borravalóval is megjutalmazni magamat. € $