Valamikor régen... bármilyen furán hangzik... még a múlt században, az én kisgyerekkoromban a szaloncukrot csak hírből ismertük. Igazából még hírből sem nagyon. De tudtuk, hogy van, létező csoda, csak épp nekünk nincs, mert az csak Magyarországon van, mi pedig nem ott vagyunk.

   Volt viszont nagymamám testvérének egy pici karácsonyfája, műfenyő volt az, apró, cuki, kézzel festett kis figurákkal feldíszítve, amiket még az "ősrobbanás környékén" szereztek be istentudja honnan, s amit jobban megcsodáltunk minden évben, mint a saját igazi, plafonig érő, de kommersz díszekkel telezsúfolt fenyőfánkat.

   És mi került még minden évben arra a kis fára? Szaloncukor! Egy magyarországi rokon küldte(?), hozta(?), réges-régen, én talán még nem is éltem akkor. Elnézést, helyesbítek: nem szaloncukor volt a fán, már csak szaloncukros papír. Minden évben ugyanaz. De formára igazítva!  Kukorica-kóró belseje volt belecsomagolva, amit -ha esetleg még soha nem láttatok olyat-hungarocellhez tudnék hasonlítani. Tudtuk mi ezt nagyon jól, mégis csurgott a nyálunk ahányszor csak ránéztünk.

  Ilonka nénémnek egyetlen szavába került volna, én bizony megeszem, bármi is legyen abban a gyönyörűséges, zizegős papírban, de ő -nagy bánatomra- nem volt olyan bolond, hogy "kóróbél"-lel kínáljon Szenteste. Merthogy minden évben megkántáltuk december 24-én este, istentisztelet után, nem is vitt volna rá a lélek nem elmenni hozzájuk, hiszen csak mi voltunk nekik, én és az unokatesóim a szüleinkkel. Saját gyereke nem volt, férjének, bátyámnak volt egy lánya, de messze éltek, ritkán tudtak látogatóba jönni. 

    Aztán egyszer csak már nem voltunk gyerekek. Igaz, még felnőttek se. De már minden megváltozott.  És már szaloncukor is került a fára. Eleinte csak zselés.  Később karamellás is. Nagyon finomak voltak. Aztán már volt mindenféle. Alig tudtunk választani. De egyre kevésbé voltak finomak. És már nem volt különlegesség.  Még annyira sem, mint gyerekkoromban a tavalyi szaloncukros-papírba csomagolt kockacukor.  És a fehér selyempapír is eltűnt róla. Már cseppet sem volt csoda.

Felnőttünk.

Már semmi nem a régi. 

"Ez nem jó!" " Az sem jó." "Nem finom." "Nem is tudni, hogy milyen ízű."

  Sajnálom, hogy így érzek.  Eltűnt a varázs. Vagy mi változtunk? 

  A varázs eltűnt, de zselés szaloncukor nálunk még nem érkezett megromlani. Mindet felfalom. A gyerekeim pedig a többi ízesítésűt sem kritizálják meg. Legkésőbb december 28-ára az összeset lepusztítják a karácsonyfáról. Eleinte leveszik papírral, marad még rajta bőven, van miből dőzsölni. Amikor már nincs olyan sok, akkor csak kilopják a papírból, a papírt visszaigazítják cukorka-formára, mégsem illik egy karácsonyfának szaloncukor nélkül lennie! Persze a vak is látja, hogy üres a papír. Karácsony elmúltával már rajtam kívül senkit nem érdekel a tökéletes karácsonyfa, szétbontott cukorkás papírok lógnak a fán mindenhol.

   Szaloncukor-mentes karácsonyfával búcsúztatjuk az Óévet.

   Illetve mégsem! Már harmadik éve, hogy karácsonyra szaloncukrot varrok a fára. És szép a fánk még január 3-án is.