"Akkor én holnap haza is engedném a kislányt"-mondta a gyerekorvosnő, én pedig egyáltalán nem éreztem azt az édes megkönnyebbülést, ami szülőt és gyermeket is ilyenkor a mennyországba röpít. Dühös voltam, hogy 3 napunkat a kórházra pazaroltuk és azért is, hogy a szegényes magyar egészségügy 3 nap ellátást miránk pazarolt csupán egy banális  heveny gyomorhurut miatt, amit mindkét gyerekemnél ezidáig mindig sikerült otthon kikezelnem (általában persze az orvos előzetes meglátogatása után, na de sohasem kórházban). Azért kicsit örültem, hogy végülis megúsztuk ennyivel, jó helyen volt kis a betegem, megfigyelték, kivizsgálták és holnap távozhatunk isten hírével, de... nem volt kerek a világ, hiányzott az a legfontosabb bizonyosság, amivel az emberek úgy általában szeretik elhagyni a kórházat: a meggyógyulás biztos tudata.

  Előzmények: 2 nap görcsös hasfájás, folyamatos émelygés, napi 3-4-szeri hányás, rossz közérzet, gyengeség, enni és innivaló teljes elutasítása. Appendicitis (féregnyúlvány-gyulladás vagy ahogyan a legtöbben ismerik: vakbél) gyanúja a részünkről (főleg a részemről), amit 2 orvos (a gyerek- és a sebészorvos) már a panaszok legelső napján illetve a másnap reggeli vizsgálatnál is 95%-ra kizárt. A vérvizsgálat őket igazolta, este CRP értéke: 2, másnap 11. (Az igazi komoly gyulladásoknál ez az érték általában 100-on felüli.) Valószínű, hogy itt csak egy vírus rendetlenkedik, kapott a gyerek jó sok infúziót, 2 napon keresztül éjjel-nappal csöpögtették a kis karjába a sóoldatot, nehogy kiszáradjon. 

  Finoman puhatolózó kérdésemre, hogy miért görcsöl és hány a kislányom a kezelés és a görcsoldók ellenére még másnap is, azt a választ kaptam:

  "mindenkinek másmilyen a fájdalomtűrő képessége, lehet ő kicsit érzékenyebb az átlagnál."

  Egyszóval hisztis, kényeskedik, ezt akarta ő mondani, tudok én ám a szavak mögött is olvasni. És valahol igaza is volt a kedves doktornőnek, mert ultraérzékeny néha ez a lány, sajnos csak később derült ki, hogy ebben az esetben mégsem ez a tényállás.

  A hazamenetel előtti délutánon már levonszoltuk magunkat az udvarra, 6 Miatyánkkal azt a pár háztartási kekszet és néhány korty teát is bent tudtuk tartani. Minden jel azt mutatta, hogy lehet hazamenni és otthon lábadozni. "Nincs szükség több vizsgálatra, felesleges egy újabb vérvétel, ha ez vakbél lenne a gyermek nemcsak görcsölgetne, hanem összegörnyedve az ágyat nyomná, nem sétálgatna és még kényszerítve sem tudna semmilyen mosolyt magára erőltetni", én persze csak bólogattam, mint a keljfeljancsi, közben majd belepusztultam az aggodalomba.

   A hazamenetel előtti estén már a gyereknek is az agyára mentem. Húszpercenként mértem a lázát az otthonról vitt hőmérővel, mindig abban a reményben, hogy a 37,5-37,8 helyett egyszer csak 36,5-öt látok végre. Sajnos épp fordítva alakult. Vagyis mégsem sajnos. Eddig is tudtam, hogy a láz a barátunk, mostmár azt mondom, talán az életünket is neki köszönhetjük. Késő este a hőmérő már 38,2-t mutatott. Szóltam a nővéreknek, hogy mi elvileg másnap hazamegyünk, de itt most sajnos láz van. Bíztam egy újabb hajnali vérvételben, de csak a takarítónő nyitotta ránk az ajtót kora reggel.

   A doktornőnkben azért maradhatott valami kétely, mert a délelőtti viziten a láz ismételt említése után mégiscsak elrendelte azt a vérvételt "a biztonság kedvéért" vagy inkább (ahogyan a szemforgatásán megfigyeltem) az én megnyugtatásom érdekében.

  És láss csodát: kórházi tartózkodásunk 3. napján végre a vér is mutatott valamit. "Ismét megnézi a sebész azt a hasat." Harmadszor is megvizsgálja tehát, örültem is és nem is.

   Fél óra múlva ki is mondták azt, amitől 3 napja rettegtünk: MŰTÉT LESZ. Még ma délután. Hadd lássák mi van ott bent. (Még akkor sem voltak biztosak, szükséges-e ez a műtét egyáltalán.)

 Innentől felgyorsultak az események. Mire észbe kaptam már a műtő előtt álltunk. Na hogy ez most egy rutinbeavatkozás, és az orvos is úgy fogalmazott, "délután kikapjuk" (mintha csak egy rossz fogról beszélne) nem nyugtatott engem, én csak a műtét közbeni szövődményekre tudtam gondolni és még arra, hogy tényleg lehet, hogy  mégsem kellett volna operálni, lehet mégis csak egy vírus, ami pár nap tüneti kezelés és továbbáll, mintha mi sem történt volna. 

   A percek csigalassúsággal vonszolták magukat előre. Minden eszembe jutott, ami hozzátartozónak eszébe juthat egy műtő előtt állva. Csak az adott egy kis biztatást, hogy bárki jött ki a műtőrészlegről, mindenki vidám és nyugodt volt. Reméltem, hogy nincs odabent feszült hangulat. 

   Kb. 1 óra elteltével viharzott ki az addig számunkra ismeretlen ügyeletes sebész a részlegről és csak ennyit mondott: "hát ez nagyon csúnya appendicitis volt, már gangrénás, üszkös, éppen csak nem perforálódott." És rohant is tovább, úgy gondolta, ezzel mindent elmondott, ami ránk tartozik az elmúlt 1 órából. Elfoglaltak az orvosok, én megértem, hogy mindig futnak, de mindent összevetve nagyon hálás vagyok neki, egy akut hasi katasztrófától mentette meg a gyermeket.

 A megkönnyebbüléssel párhuzamosan tudatosult bennem, hogy 3 napja orvosi felügyelet mellett tulajdonképpen életveszélyben voltunk! És nem azért, mert én nem vittem időben orvoshoz, nem azért mert ez egy gyógyíthatatlan betegség vagy egy súlyos baleset miatti válságos állapot. 

   Pár napig még bent kellett maradnunk. Rengeteg antibiotikumot kapott, ismételten infúziókat, hogy megelőzzék a szövődményeket, nehogy tályog alakuljon ki vagy bármi más, ami egy ilyen elhanyagolt vakbél esetén fenyeget akár az eltávolítás után is. 

   Az utolsó napokban ismét összefutottam a gyermekorvosnővel a folyosón, aki anno felvett bennünket, láttam, benne is volt egy kis megkönnyebbülés, hogy minden jóra fordult végül. Akkor már csak annyit kérdeztem: miért nem fájt úgy ez a vakbél, ahogy fájnia kellett volna, hogy a sebész már az elején felismerje, mi itt a gond.

  Hiszitek vagy nem, volt megfelelő válasz: 

"mindenkinek másmilyen a fájdalomtűrő képessége, lehet az ön lánya kicsit jobban viselte az átlagnál."

 Ennyi! Volt szegénykém hisztis kiscsaj és rettenthetetlen hősnő is ebben a történetben.

  Anyák! Édesanyák! Soha ne bagatellizáljátok el a gyermeketek érzéseit, fájdalmát! Ti ismeritek őket a legjobban, bízzatok magatokban, igenis tudjátok, mi nála a kényeskedés és mit kell komolyan venni. Ahol nem hisznek nektek, onnan el kell jönni vagy harcolni, nem engedni, amíg megnyugtató választ nem kaptok. Sajnos szembesülnöm kellett azzal, hogy nem biztos, hogy minden rendben, ha nem mutat semmit a vérvizsgálat vagy negatív az ultrahang. 72 óra telt el a segítségkéréstől a műtétig, csak mert a vérvizsgálat nem a protokoll szerinti értéket mutatta. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha az az utolsó vérvizsgálat nem történik meg. Vagy ha nem méregetem a lázat... Vagy ha hazamegyünk... Vagy ha álmában történik valami.... Félek! Mostantól még jobban féltem őket...Valami, amiben eddig rendületlenül hittem, most majdnem cserben hagyott.