Az elmúlt napokban több olyan gondolattal is találkoztam (facebookon és különböző fórumokban), hogy nyűg ez a karácsony, nem a pihenésről, családról, szeretetről szól, a nyilatkozók csak a vele járó munkát és a rengeteg kiadást látják, kényszerített kötelességek és irreális elvárások halmazává fajult már számukra.

  Valóban elgondolkodtató és szomorú ez, de igaz lenne, hogy olyan időket élünk, amikor mások mondják meg, hogy az önként és örömmel vállalt velejárókon kívül mennyi és milyen terheket kell még magunkra vennünk, hogy tényleg meghitt legyen a karácsony? "Ezt süsd-főzd! Így dekorálj! Ezt vedd a fa alá, ha örömöt akarsz szerezni! Nem baj, ha nincs pénzed, azonnali hitellel segítünk, szeretet ünnepe csak egyszer van egy évben!"  Ha körülnéz az ember, tényleg ezekkel bombáznak most minden oldalról, de hát piacra sem azért járunk, hogy minden kiabáló kofától megvegyük a portékáját. Álljon már mindenki a sarkára és válassza ki a bőség zavarából a számára igazán fontos ünnepi kelléket és ne érezze kevésbé értékesnek a saját ünnepét, csak mert idén kimaradt a toronyóra lánccal (ezen érts akár mások által elvárt, de kivitelezhetetlen nagytakarítást, akár kigazdálkodhatatlan drága ajándékot vagy felesleges vadonatúj szettet a rokoni látogatáshoz.) Mert most megteheti!

  A jövőt nem tudhatom, de látva a világ történéseit, néha rámtör a félsz...  Most olyan könnyű, mindent szabad, van beleszólásunk, minden a saját döntésünk. Visszatekinteni viszont érdemes, hogy értékelni tudjuk a jelent. Nem megyünk most az Óperencián túlra, se túlságosan vissza, a háborús időkbe, a barátom elbeszélése egy emlékezetes Szentestéről a békés 80-as évek elején történt, a helyszín pedig egy színmagyar falu Kárpátalján. 

  "Apám tag volt a kommunista pártban. Akkor még kicsi voltam ahhoz, hogy megkérdezzem, ez az ő saját döntése vagy melegen ajánlott lehetőség, és hát nem is volt ez olyan nagy ritkaság akkortájt. Sajnos már nem él, hogy feltehessem neki ezt a kérdést és még jó párat, amit szerettem volna...   A párttagság járt ugyan némi előnnyel, de tilalommal meg annál inkább!  A vallási ünnepeket, elsősorban a Szentestét nem volt szabad ünnepelnünk, templomba se anyám, se apám nem járt soha. Mehettek saját felelősségre, de pár órán belül jelentették volna...Kis falu a világ végén? Gondolod, itt nem voltak besúgók? Voltak bizony! De nem kellett épp párttagnak lenni, állami munkások, köztük a tanárok is jobban tették, ha csak a zárt ajtajuk mögött imádkoztak abban az időben. 

  Soha nem felejtem el azt a karácsonyt. Lehettem vagy 9 éves. A csupasz fenyő a fészerben volt összekötve, anyám unszolta apámat, hogy díszítsék fel, mindenkinek van karácsonyfája, épp az ő gyerekeinek ne legyen. Négy gyermek, Szenteste karácsonyfa nélkül, vérzett értünk édesanyám szíve.

-Értsd meg végre, bármikor jöhetnek!-apám kemény mondata ma is a dübörög a fülemben, ahogy anyámmal vitatkoznak.

Nem akart kockáztatni (talán valaki szólt neki, hogy jobb lesz vigyázni, a besúgás szerencsére oda-vissza működött).

 Valamikor este 8 után állt meg egy autó a ház előtt. Bekopogtak, 2, 3 vagy 4 férfi, nem is emlékszem pontosan. Nem voltak apámnak teljesen ismeretlenek, az egyik még a nevén is szólította. Én voltam a legkisebb fiú, csak anyám otthonkája mellől mertem leskelődni, vajon kik ezek.

-Jöttünk ünnepet köszönteni! Bejöhetünk kicsit?

Apám alázatosan betessékelte őket. Leültek, beszélgettek. Egy üveg vodka már az első percekben előkerült, poharakat rakott apám az asztalra, ittak. Nagy butaság lett volna mással is kínálni őket, hiszen nincs itt semmilyen ünnep. (Vodka viszont mindig mindenkinél volt fennállóban, a szoba egyik falát teljesen eltakaró nagy szovjet szekrénysor bárszekrényében, mert annak kulcsa is volt-ellentétben a puritán konyhaszekrénnyel- oda "az asszony" elzárhatta, hogy mindig legyen vésztartalék, akár a hirtelen betoppanó vendégnek is.) 

 Nem ültek órákig, hamar felálltak, de azért nem siettek kifelé. Ide tapostak, oda tapostak, mire észbe kaptunk az egész házat feljárták, minden szobába benéztek, minden zugba belestek. Nem tolakodóan. Feltűnés nélkül és lazán, mintha csak a legjobb barátaink szemrevételeznék új otthonunkat.

 És persze nem találtak feldíszített karácsonyfát. Se szentesti ünneplés jeleit. Megköszönték a "vendéglátást" és léptek is tovább. Gondolom, volt még néhány párttag a faluban, akit le kellett ellenőrizni, hogy merészel-e ünnepelni.

   Másnap már díszíthettünk szabadon, hiszen mindenkinek szíve joga volt eldönteni, hogy az év végét, a Gyed Moroz és a Sznyiguracska érkezését a halom ajándékkal december 25-én vagy 28-án kezdi el ünnepelni. De a Szenteste! Na az szálka volt a szemükben!"

   Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzáfűzni. Volt, elmúlt.

  Békés, szabad ünnepi készülődést kívánok minden olvasómnak!