Piha-puha kakaós piskótalabda, amit vaníliás krémmel burkolunk és finom kókuszreszelékbe forgatunk bele. Ha a teteje is krémes-kókuszos, akkor nevezem én hólabdának, ha csokimáz megy rá, az a kozáksapka. (Holott fogalmam sincs, hogy néz ki a kozákok sapkája.)

Hiába mondják olyan büszkén valamelyik reklámban, hogy a magyarok bármit be tudnak panírozni, engem régebben a hideg kirázott már a gondolattól is, hogy rántott húst, sajtot, karfiolt stb. kell aznap készítenem. Ahol csak lehetett egyszerűsítettem a folyamaton, ezeket a műveletkönnyítő tanácsokat gyűjtöttem most egy csokorba. :)

 Igazi magyaros, klasszikus tortafajta, kakaós piskóta vastag kakaós-rumos tejszínhabbal töltve, vidámságot sugalló névvel. Ugye ha nem olvassátok a címet, akkor is tudjátok, hogy a rigójancsiról lesz most szó?

   De vajon Rigó Jánosról tudnánk-e bármit mondani?

  Ő bizony egy valós személy, egy 19. században, Pákozdon született cigányprímás, aki elcsábította majd feleségül vette egy belga herceg nejét, Clarát. Szerelmi történetük egyik szösszenete, amikor a férfi egy pesti cukrászdában egy csokis, krémes süteménnyel kedveskedik szerelmének. A tortát az azt készítő cukrász az ők tiszteletükre nevezte el rigójancsinak. (Egy románcnál azért több volt a kapcsolatuk, mert csaknem 10 évig tartott, de sajnos további közös életük már nem ilyen idilli, erről bővebben olvashattok a Wikipédiában.)

Húsimádókat hiába is próbálnék meggyőzni, hogy egy finom zöldségpaprikás gyakran jobban esik az embernek, mint egy szaftos csirkecomb. Én sem vagyok vegetáriánus, de a zöldségeket ilyen formában gyerekkorom óta szeretem, most karfiollal írom le a receptet, de ugyanígy kell elkészíteni zöldbabbal, borsóval, gombával vagy akár padlizsánnal.

 A magyar-ukrán határtól alig 150 km-re, a Kárpátok vízválasztó hegyei, a Gorgánok között, a tengerszint fölött közel 900 méter magasságban tündököl Kárpátalja legnagyobb tava, egyik leggyönyörűbb természeti kincse, a Szinevéri-tó.

Nagy élmény volt számomra, amikor gyerekként legelőször ettem Fanta szeletet. Persze nem a tésztája, nem is a túrókrém volt különleges, hanem az az érdekes zseléréteg a tetején. (Harmincegynéhány évvel ezelőtt ez nálunk még csodának számított, hogy az egyszerű ember az egyszerű konyhájában ilyet is tud készíteni, főleg hogy csak pudingból és szénsavas üdítőből. :) )

Milyen bosszantó tud lenni, amikor kóstolunk valahol valamit és odahaza az istenért se sikerül még hasonlót se elkészíteni.

  Hát így jártam ezzel a káposztasalátával. Próbáltam így is, úgy is, de már a kinézetén láttam, hogy itt valami fontos művelet marad ki. Mert az az "utánozhatatlan" nem csupán finom volt, de ropogós is, és amellett olyan "üveges", mint a savanyított káposzta, persze egyértelműen érzett rajta, hogy frissen készített dolog, nem pedig tartósított savanyúság.

Ahogy hűvösödik az idő, úgy lesz esténként egyre nagyobb kincs még a legegyszerűbb meleg étel is. Ennek az almalevesnek már az elkészítése is öröm, az illatok kárpótolnak a vele való kevés munkáért, ettől olcsóbb levesfélét pedig szerintem nem is tudnánk kitalálni.

 Egy falatnyi boldogság mindenkinek, aki szereti a kókusz és a fehércsokoládé jellegzetes tejes ízét. 

Csirkemell és zöldségek párossal nem igazán lehet mellélőni. Most egy nagy tepsibe dobáltam be mindent, húst, burgonyát, karfiolt, répát (és amit még találtam odahaza :D ), kapott egy tejfölös nyakonöntést, és alufólia alatt minden megpuhult. Szeretjük az ilyen fogásokat...készíteni is.   :)